Kaszás Máté
LÁZREGÉNY
(további részletek a könyvből)
14. fejezet
– Távozás és érkezés –
10.55. Beállt. Máris rögzítem. Mind jobban lassult a légzés. Az utolsók nagy kihagyásokkal: M'ja... nevem? M'ja...... nevem?... Vagy: ... 'lla ... berek... 'lla... berek... Szemben vele, az ablaknál állok. Az osztályos orvos az új beteget vette kezelésbe. Két nővér asszisztál. Harmadik nővér bejön, ránézünk, aztán együtt a haldoklóra; összebólintunk. És, tulajdonképpen észrevétlenül, egyszercsak beállt. Nyitott a száj, az ajak cserepes, nemsokára a széle fehéredni fog. Nincs itt és mégis itt van. Kérdés. Az orvos odamegy, int nekünk, menjünk ki. Máris indulunk. A folyosón keskeny pad, erre letelepszünk. Semmilyen érzések. Még 2 óra hosszat a teremben a halott. Nem tudok ülni. Az ajtóhoz lépek. Fülelek. Érdekel az ügy. Tulajdonképpen ez a dolgom. Megörökítek a Múlandóságnak. Éjjel egy lélek jelent meg az ágyamnál, gyengéden fölémhajolt, majd – miután megbizonyosodott róla, hogy mélyen alszom – rajtam keresztül belépett egy másik világba. S noha elkülönült tőlem, mégis bizonyosra vettem: egy velem. Aztán, mikor már úgy hittem, együtt haladunk, a lélek, különösebb zavart nem okozva, elillant. Jóval eltűnése után sejlik fel hiánya, mely már nem is hiány. Megnevezhetetlen. „A magányos ember – írja Friedrich Beissner – ama legalapvetőbb élményére támaszkodva, hogy egy rommá lett és darabokra szakadt világgal immáron semmiféle kapcsolata nem lehet többé, a saját benső énjéhez vezető ösvényen a menekülés józan útját fedezi fel...”
Józan Kálmán. Józan Andris. Józan Beatrix. (Kódjelek: K, A, B.)
Délután 3-kor érkezik az illető férfi: L. Már jelezték, hogy jön, rám bízták fogadását, eligazítását, satöbbi. Noha mint beteg vagyok itt: kutyabajom. Megbízóimnak (átellenben a Tervhivatal az egyik ilyen kirendeltségük; az ő terveik szerint bővül majd új, kétszintes halálszárnnyal a Klinika) bizonyára jó okuk volt rá, hogy úgy döntsenek velem kapcsolatban, ahogy döntöttek.
A lépcsőföljáró korlátjára könyökölve fedezem fel L.-t a látogatók garmadájában. Nem nehéz fölismerni. Tényleg hajszálra olyan, mint E. volt. S bár bemutatkozik, észrevehetni rajta, hogy ez zavarja. Mondom neki: Fölösleges volt – és hozzáteszem: – Megismertem. A fivérének (mert hogy minek nevezzem, nem tudom) sokszor adtam éjjel inni, megemeltem, tenyeremben tartottam a fejét, sajnos 10.55-kor befejezte, szegény... fogadja őszinte részvét... Elhárítja. És teljesen megértem. Láthatóan nem rendítette meg a hír. Kis idő múlva szól a hangárról, s noha láthatja, hogy figyelmesen hallgatom, pár mondat után egyszerűen abbahagyja mondókáját. Különben is olyan, mint akinek összekuszálták az agyát, s ettől-e vagy mitől, már-már elviselhetetlenül nyugodt. Mint a béka ... béke! „Egyébként – szólal meg éppoly váratlanul, mint ahogy az imént elnémult –, valóban indult kisebb kalózcsapat a buszhoz. Ők azután hordágyaikkal körülállták, füttyre fütty szólt, s a kimerevült utasokat kipakolták. Egyszerre lépve vittek el mindenkit. A folytonos rángatózástól azonban néhány test nagyot huppanva a földre pottyant. De nem álltak meg a vitézek. Társaikkal lépést tartva, emelt fővel, méltóságosan továbbhaladtak. Hogy hamarosan újra megjelenjenek mind. Most azok, akik elpotyogtatták a merev testeket, hordágyaikra sorra visszahelyezték azokat, s szintúgy, mint az előbb, társaikkal egyszerre lépve, a már ismerős útvonalon eltűntek a színfalak mögött. „Kár, hogy minden elégett” – mondja. „De vajon elégett-e?” – mondom. Kérdem, volt-e már otthon. Nem hallja. Engedélyezik, hogy lekísérjem a fagyasztóba. „Ő az” – mondja; bár (és tudom, ezt már hozzám intézi, megcáfolandó előbbi kijelentésemet) szerinte E. már nem annyira őrá, inkább a másikukra hasonlít; végtére is ők ketten – egyek már, mondja. Ő tudja, ezen nem vitatkozom, a hely és a pillanat sem alkalmas erre. „Ott a kéz – sóhajt fel már-már megrendülve, és balra kissé ellep mellőlem –, a kéz, mely távol van már tőlem. A lábak előrenyúlva. Innen, ahonnan szemrevételezhetem, úgy tetszik, túlságosan vékonyak. Nem ismerős...”
„Talán magukra kellene őket hagynunk kicsit” – mondom az őrnek, aki ajtót nyitott nekünk. L., noha hallhatta, amit mondtam, nem reagál rá, elbűvölten nézi önmaga mását, a halottat.
Mása ott fekszik az asztalon. Meglátom-e még Mását? Szeretni embertársunkat, mint önmagunkat, Krisztus törvénye szerint nem lehet, megköt bennünket itt a földön a személyiség törvénye, az én megakadályoz.
„Hogyhogy minden elégett?” – súgom neki oda, mert nem várhatok már a kérdéssel.
L. nyugodtan felel: „Az egész színpad lágyan égett.”
„Villám?”
Bólint. Aztán határozottan megrázza a fejét, hogy nem. Közelebb jön.
„Lángok – pirosak, kékek, páfrányzöld színben játszók – gyulladtak fel alant öblös kosarakban – súgja. E kosarakat később vállukra emelték daliás vitézek, majd, miután kiváltak lassan a tömegből, egy ringó kötélhágcsó-hídon, balra hajló széles szerpentinen eltűntek sorra az iszonytatóén mély, tágas belső tér torkolati sötétjében.”
„És a Magános Ház?” – firtatom; a magános házak nekem szívügyeim.
„Égett a szoba – feleli suttogva. – Lágy zenével aláfestve égtek a színfalak. Egy-egy állat alakja kinagyítva ellobbant. A lángokban és a lángokon túl elsőként az Ércsisakos Jövevények vonultak, majd az őket kísérők hada: síppal, dobbal, nádihegedűvel...”
Az őr – figyelem – úgy néz ránk, mintha megőrültünk volna.
L. összeborult párokról, színes napernyőkről ejt még szót. Őt már várta a sofőr: „Hogy döntött?” – kérdezte. „Nem tudom” – felelte L. „Ide menjen be!” – mondta a sofőr. L. bement. Egy terem volt ott; a falak mentén körben függönyök; egyhelyütt a függöny széjjelnyílt; hatalmas kétszárnyas ajtót látott messze; onnan fény áradt kifelé; de csak csíkokban; közben jobbról lépések hallatszottak; foglár a fogoly cellájához? – gondolta L.; jön, kinyit egy ajtót, benéz, hallgatózik, bevágja. Visszhangok. Aztán újból mellette termett a sofőr „Nos?” – csak ennyit szólt L. bólintott: indulhatunk. „Egészen bizonyos ebben?” – érdeklődött tapintatosan a férfi. L. ekkor ráförmedt: „Induljunk!...” S máris távolodóban nézegette a rétet. Minden lángolt. Egy kislány futott ki a rét közepére, hosszú haja hátul, a gerinc vonalán vetett először lobot; egy darabig szaladt őutánuk, aztán megállt, felnyitott egy nagy könyvet, amely az Állandóság Völgye Társulat szerzőinek névsorát tartalmazta, és a könyvből lassan, nyugodtan, szótagolva olvasni kezdett.
„Való igaz – vetem közbe –, az ő munkáikat lapozgattam mostanában ágyamon...”
De L. mintha meg sem hallotta volna, csak a magáét fújja:
„... Aztán egy elszabadult ismeretlen állat: gepárdé volt a hasa, a nyaka pedig jaguáré, de az is lehet, hogy tigrisé; egy kősivatag kopár fennsíkján ballagott, szemben a letarolt Utolsó Paradicsommal. Hideg szélfújdogált...”
„Úgy tudom – mondom –, ez már jóval előbb volt.”
L. rámnéz, méghozzá olyan ártatlan képpel, mint a ma született bárány, hogy: talán ő hazudna? És félő, hogy valóban megbántottam most.
Kifelé menet meglehetősen szárazon közli velem, hogy semmiképpen nem mehet haza, legalábbis egyelőre nem, s nem csupán azért nem, mert járásában kissé bizonytalan, hanem mert semmiféle vonzerőt nem érez, ami húzná őt haza. Mondom: ez valóban hiba. Reméli, hogy segíteni fogok neki, úgy tudja, az is a dolgom, hogy segítsek neki. Hát azért ez nem egészen így van, mondom. Mindamellett egyet tanácsolhatok: napközben itt kell kódorognia a folyosón, mintha új beteg lenne, estefelé viszont már elfoglalhatja azt a helyiséget, ahol a beöntéseket végzik. Csöndes, nyugodt hely, akár egy kripta, és ott még csap, tusoló, vécé, és ami fő: ágy is van. El tudom intézni, hogy pizsamát, takarót miegymást kapjon. Az ételéről pedig naponta magam gondoskodom, nálunk a 205-ösben két olyan beteg is van, akik, noha megkapják a napi fejadagjukat, egy kanál nem sok, annyit sem fogyasztanak belőle soha, rejtély egyébként, miből tartják fenn magukat.
Az alagsori folyosó kanyarulatában a néma takarítónő felmosófájába botlunk. A nő pár méterrel arrébb; amint észrevesz bennünket, máris sziszegve szalad felénk. A csöpögő ronggyal hadonászva mutatja, hogy ne középen, hanem szorosan a fal mellett lépjünk. Melléje érve fülébe súgom: „Haláli jó – (ez a jelszó), és hozzáteszem: –... hogy a kanyarban keresztben hagyta a felmosófát, haláli jó!” Természetesen semmit sem ért belőle a némber, de hát nem is föltétlen kell hogy értse.
Tényleg, és mi lett a kehellyel? Közben az első szintre vivő lépcsősorhoz érkezünk. L. már megint, mint a béka; tőlem jócskán elmaradva; az egész ábrázata hihetetlenül megnyúlva. „Fáj valamije?” – mondom. Sokára kinyögi, hogy valami szokatlanul újat mintha elindított volna őbenne ez az asszony. Ahogy a szemébe nézett, akkor.
Ez már csak így van, mondom, írja körül, ha nem tudja nevén nevezni. De ő legyintve továbbmegy: á, semmi! S talán ha három lépcsőn föllépünk, mikor, legnagyobb döbbenetemre, L. váratlanul elállja utamat. „Hallja-e – vicsorog rám dühödten –, ki maga?!” – S hogy teljes legyen ámulatom, elölről durván megragadja inggaléromat.
Nohát erről aztán végképp nem volt szó! „A jóistenit magának – mondom –, vegye el már rólam a kezét, na!...” És ahogy nyomban elnézést kér, méghozzá könyörgőn, szinte sírva, attól csak még furcsább és érthetetlen ez az egész. Látom rajta, hogy komolyan bánja, amit tett. Remélem, mondom, hamar elfelejtjük, „jól van, na, ne háborogjon már magára, menjünk.”
Az első szinten az egyik kórterem ajtaja félig nyitva. Valójában nem is kórterem; szoba. Egy felborult gyerekcipő, közvetlenül a heverő mellett az alácsüngő pléd fél-takarásában, és egy felhúzható zenélő óra, színes számlappal, középen lyukas, figurás mutatókkal, a zsinóron két csomó, két kissé bepiszkolódott csomó, egyik a zsinór közepe táján, másik fölül, a fülfogantyú alatt, az óra is megdőlve, mint a cipő, a zsinór c-betűt formáz a földön. Csengő gyermekhang szavalja: „Én Istenem, jó Istenem, becsukódik már a szemem. De a tiéd nyitva, Atyám, amíg alszom, vigyázz reám...”
Az előbb úgy láttam, a gyerek a heverőn térdepel, mellette feltornyozva imakönyv, karate-könyv, kisautók. De ahogy beljebb kukkantok: semmi. Sem a gyerek, sem a könyvek, kisautók. „Világos – mondom L.-nek –, nem is lehet itt gyerek.”
Éjjel újabb jegyzetelés, könyvben böngészés.
A lét: egy sík, de... Persze akadozik a fogalmazás. Keservesen szánom rá magam. Muszáj. Pedig nem. Nem muszáj. L.-re koncentráljak! Erősen, és egyre erősebben L.-re csak!...
Éjfél van, és annyi puffadt éj után, most először vagyok tovább fönn. Mitől lett könnyebb a bajom, nem tudom, s talán helyesebb is, ha nem ennek vizsgálgatásával foglalatoskodom. Hiányzott minden. Minden, ami azelőtt sok-sok éjjelen jelen volt nekem, még ha hiányukból magukat a dolgokat megnevezni nem is tudom. Vagy talán a magamba-vivő út meglétesére vágytam? De hiszen majdnem feladtam már az esélyt az ilyen éjszakákra! És visszagondolva azokra a csügedtséget hozó órákra, semmi túlzót nem látok a lemondásban. Persze legerősebben a bekövetkezhető legrosszabb borzasztott el mindig, hogy tudniillik a családomat sosem láthatom. S ez, itt a kórházi ágyon, minduntalan azt a jeges magányt hozta, ami miatt – túl azon, hogy a Tervhivatal jóvoltából elfoglaltságot találtam – hol jószándékú és segítőkész betegtársa voltam az éppen rámszorulóknak, hol meg fagyosan zárkózott, ellenszenves mindenkinek, és mindenki nekem, és így forgolódtam céltalanul párnámon. Aztán még E. rémkiáltásai is a fülemben zúgtak: Én vagyok: akiért és aki ellen! A bántó, és akit bántottak. A szenvedő a bántástól, és a bántása által szenvedő. Én a gyermek, és én az apa! Az űző, és az elűzött. A volt, és a lehetett volna. Akit megszültek, és aki megszülte. Aki óvta, és aki megölte. Én, én, én vagyok!
Gondolom, ha L. hazamegy innen, egyszercsak előtte terem majd a felesége. S talán azt mondja neki szelíden: Megjöttél, L.? Úgy kérdezi, mintha szégyellnie kéne, hogy kérdezni mer. Mintha az ellenszegülésnek számítana. L. pedig: Prrr!, vagy: hrrr! – valamit elmorog, és egy pillanatra azt gondolja: most egyenesen elébe állok, és az orrához nyomom az orromat. Ám lehet, teljesen másképp alakul. Például: L. váratlanul megmakacsolja magát, zsebre süllyeszti kezét, és elfordul az ablak felé. A szél pedig akkorra teljesen begerjed. Lenn, a téren, a lámpák fényénél látni lehet majd az örvénylő vihart, a szétszabdalt esőcseppek ide-oda lengő permetfüggönyét, a nyírfák önfojtogatóan tekergőző csontfehér ágacskáit, zúg a lombjuk, a tócsák habosán fodrozódnak, ablakok, ajtók döndülnek itt-ott, fényes-feketén villog a flaszter, dörög az ég, füstöl, páráll messzi a mocsaras rét...
Badarság! – mondom és mindjárt le is írom. – Badarság!
A fáradtság nem okvetlenül a hit gyengeségére vall. Vagy mégis? Mindenesetre önelégületlenséget takar. Egész énemet szűkösnek érzem, még a bennem élő örökkévaló, ez is szorongat. De ha például felütök valami jó könyvet, mondjuk egy útleírást, az mindjárt fölélénkít, megenyhít, és ennyi elég is nekem. Bizonyságául annak, hogy az illető könyvet előtte nem fogadtam sajátomként örökkévalómba, vagy még nem jutottam el oda, hogy megsejtsem az e könyvben is szükségképpen ott lévő örökkévalót... A megismerés egy bizonyos fokától kezdve elmúlik a fáradtság, önelégületlenség, szorongás, önmegvetés, mégpedig akkor, amikor megvan az erőm ahhoz, hogy immár saját lényemnek lássam azt, ami korábban idegenként felfrissített, megenyhített, felszabadított és felemelt.
Ám miként áll a dolog, ha ez csak addig hatott rád így, amíg idegennek érezted, ha tehát az újsütetű felismeréssel nemcsak hogy nem nyersz semmit e tekintetben, de elvész a régi vigasz is?
Hát persze hogy csak addig hatott rám így, de nemcsak így hatott, hatása tovább élt bennem, ennek köszönhetően jutottam el a felismerés magasabb fokára. Idegennek idegen maradtam, ám közben, ez volt a többlet, lassan énembe olvadt.
Csakhogy az az idegenség, ami benned él, már nem lehet idegen. Ezzel tagadod a teremtett világot, és cáfolod önnönmagadat...
Badarság! badarság! – írom és mondom. Közben meg, magam előtt, már E. temetését látom:
Oldalnézetből a rézfúvós katonazenekar. Négy szakasz páncélsisakos a tűző napon, mozdulatlanul. Szépek vagytok, fiúk, bátrak, és főleg sokan! A gyászolókhoz képest. Mert azok közül, itt a kerítés mentén, alig néhányan csak. Meg ott a tejüveges fekete kocsi körül talán ha tízen. De a katonák itt vannak, és milyen jó, hogy itt vannak! Győzelem. Fehérkesztyűs vitéz, a koporsótól ellépve, peckesen sarkonfordul...
Badarság! Badarság! Badarság!
Ha gondolatai meghalnak is, ő nem hal meg. A meghalás: jelenség csupán a belső világban (mely fennmarad akkor is, ha maga sem egyéb puszta gondolatnál), olyan mint bármely más természeti jelenség: se vidám, se szomorú.
Badarság és badarság! – mondom és írom. A természetben egyszerre van jelen minden, s mert te magad is csupán benne a természetben, hát alaptalan remény a papíron létrehozandó bőség. Csakis ennek tudatában tervezhetsz! – A füzetet ezután gondosan becsukom, eloltom a lámpát, lejjebb csúszok ágyamon.
Békés szendergés:
Felhők, mint egy-egy lomha hajó, bárka, fénylik a tatjuk, míg az oldaluk komor és sötét. Aztán sűrű bodorodással (sűrűn bodorodva?), ám mégis lassúdan tornyosulnak, tornyosulnak. Másutt valószínűtlen kékség, itt-ott egy-egy tömzsi bárányfelhő; vonulnak, vonulnak, dús gőzgomolyagok.
Álom:
Ahogy L. belép az ajtón, és megáll. A gyerek az ágyon térdepel, háttal neki; különös imáját mormolja: „Magukhoz ha nem is ölelnek, az úton itt is, ott is megnéznek még, és – amennyiben nem sietnek nagyon – szóba is állnak velem. Igyekszem nem-szomorúnak látszani, ami persze nem mindig megy könnyen, sőt előfordul, hogy egyenesen elszomorít, mennyire nem megy. Minap például oda s vissza haladtam (tántorodtam) egyik kijelölt gyalogátkelőhelyen, csupán azért, hogy levéve napszemüvegemet, tiszta s egyenes tekintettel fogadhassam tekintélyes ismerősöm aggódó pillantását s kérdését: hova-hova? Mert – mondta –, ha oda, őhozzájuk igyekeznék, akkor épp jókor, igaz ugyan, hogy ő most nem lehet ott (itt és ott egyszerre nem lehet még), azért én csak nyugodtan. Szép fürtjeit (a nyakába omlót) levágták, ám bármennyire is megragadott ifjúi arcéle – nem hoztam szóba hirtelenül rámtörő öregségemet, sem azt, amit tejbe apríthatnék, ha volna. Közöltem vele bátortalanul: ó semmi gond, én csupán csak megyek itten, most épp erre. És száz méterrel arréb kivel találkozom? A Laci. Mászott föl vagy mászott le a tricikliről, már nem tudom. Ovális táblácska hintázott az orrom előtt, rajta: Jegyárusítás. Jó napot kívánok, mondtam, és éreztem, elcsuklik a hangom. Mit mondtam még neki? Azt mondtam: örülök, hogy látlak? örülök, hogy találkoztunk? örülök, hogy örülhetek neked? Nem. Már szólni sem tudtam... Igen, én így szeretlek, barátom, testvérem, pont ilyennek, bocsáss meg! Szeretem az egyedüliségedet, és szeretem a bánatodat, igen, azt is szeretem, mert mindez együtt: te vagy. Hányszor, ó hányszor indultam már el a hozzád vezető úton! És nem, nem tudnám elmondani, ha kérdeznél, testvér, nem tudnám elmondani: miért hogy nem érkeztem meg soha. Talán mert tudtam, nem is szabad, hogy ott legyek, hiszen épp így lehetek inkább veled. Mert az ember olyan, olyasféle, hogy ott van valahol és mégsem ott van, máshol van...”
L. közben oda akar állni a gyerek elé, kérdezni szeretné a fiától, hová ment, amikor elváltak. De hamar rájön, hogy a fia nem látja őt. És nem azért nem látja, mert olyan nagyon imádságába feledkezett (ami egyébként részint igaz), de nem látja még azért sem, mert a gyerek egyszerűen nincs abban a helyzetben, hogy őt megláthassa. Neki, L.-nek, viszont nincs mersze megszólítani; még meg találná ijeszteni. Hát nézi csak. Beül a fotelba, vigyázva, nehogy a görgők megcsikorduljanak, és összekulcsolt kézzel nézi, hallgatja a fiát.
„... Aztán madarak röppentek fel, mint a szikrák, és követtem őket tekintetemmel, láttam, hogy emelkednek lélegzetvételnyi idő alatt a magasba, míg már nem is hittem, hogy ők szállnak feljebb, hanem, hogy én zuhanok, és erősebben megkapaszkodtam a kötelekben, és gyengeségemben hintázni kezdtem egy kicsit... Gyertyafénynél tették elém a vacsorát. Gyakran mindkét karom ott volt az asztal falapján, és fáradtan majszoltam csak a vajas kenyeret. Az erőteljesen áttört függönyök hasadoztak a meleg fényben, s olykor odakintről, arramenőben, megfogta őket valaki, hogy jobban lásson engem, és beszélhessen velem. Többnyire hamar kialudt a gyertyafény, és a sötét kanócfüstben még keringtek egy darabig az összesereglett szúnyogok. Ha valaki kérdezett tőlem valamit az ablakon túlról, úgy néztem vissza rá, mintha a hegyeket bámulnám, vagy a puszta levegőt, és az illető sem várt különösebb választ...”
Gyors, fájdalmas fölriadás:
Hol van L.? Bekísértem a beöntőbe? Van párnája, takarója? Milyen neki, milyen lesz az első éjszaka? – Aztán máris zuhanás vissza; lassú, nagyon-nagyon lassú, mélységes mély álom.
Néma már, mint az üveg.
