Lázregény
6. fejezet
Visszatérés? – A mezítelen lány
Mint mondotta – szólt a férfi –, sosem írt regényt. Mégis, el kell ismerje, az imént kifejtett gondolatok némelyike néhol egyenesen találó reá nézve. „De mondja, miért nem ülünk le? – Azzal helyet keresve máris körbejártatta tekintetét. Vállára vette a kelyhet, és most már kehellyel a vállán forgolódott. – Amíg nem jönnek értünk s a többiekért, igazán leülhetnénk – mondta. – Vagy talán nem lenne ildomos? Szerintem álltunk már épp eleget, sőt én már el is untam magam az álldogálásban, bevallom. Azért is kiáltottam háromszor olyan nagyot – nem ijedt meg? – hogy legalább a saját hangomat halljam...” „Maga háromszor kiáltott? – ráncolta össze a homlokát Lőrinc. – Én mindössze kétszer hallottam. Nem lehet, hogy elszámolta magát?” „Ó, nem számoltam el – felelte a férfi. – Háromszor kiáltottam, ez biztos. És készültem negyedszer is kiáltani. Azt hiszem, azt kiáltottam volna, hogy: Ide, ide, megfulladok, itt már semmi levegő!... Mert ugyebár, megfulladtam, majdnem megfulladtam, így igaz.” „Vagyis valójában nem fulladt meg? Eléggé vizenyős a szeme, csak azért mondom.”
„Nem, nem fulladtam meg – válaszolta a férfi. – Bár ha megfulladtam volna sem lehetne panaszom. Hisz, tudja már ön is, készen állok a legvégsőre, csak még a kelyhet kell méltón a helyére vinnem...” „Igen, persze a kehely! – Lőrinc rábólintott. – Na és mit gondol, innen messze van az a hely?” „Bizonyára messze van, igen. Vagy az is lehet, hogy már nincs olyan messze. Nem tudom. No de üljünk már le, tényleg – ajánlotta a férfi topogva –, ide, az árokpartra! S hadd mondom el, amit mindenképpen el kell mondanom ma...”
Azzal már helyet is foglaltak, Lőrinc ült balról a kehelynek, a férfi pedig jobbról, és a kehely így közöttük, az árok szélének döntve, a majdnem kiégett gyepen feküdt.
„Beléptem egyszer egy udvarba – kezdte el beszédét a férfi (épp ekkor, amint elkezdte a beszédet, épp ekkor húzták fel a színpad elé a súlyos sötét függönyt a fogdmegek, és úgy is hagyták már, összehúzva, mögötte kalapáltak, csak néha jött egyik-másik előre, hogy azután jó hangosan kiabálja a társainak: Nem jönnek, nem! Még nem látni sehol!...) – Beléptem egyszer egy udvarba, ahol egy félreeső, árnyas helyen – emlékszem: egy kőpadon – középkorú hölgy csemegekukoricázott éppen. Mondtam neki, hogy mi járatban vagyok, hogy tudniillik egészen különös dolog történt velem: elfelejtettem korszerűen élni. Bizonyára ez abból is következett, mondtam, hogy nem jártam emberek közé. Most viszont szeretnék már emberekkel találkozni, hogy megtudjam, mi mindenről maradtam le eddig. Intett, hogy előre, azután balra, s három kisebb harapás után könnyedén hátrahajította a csutkát. Köszöntem, mentem. Ott, egy fülkében, fiatalember ült, lábát magasan az asztalra nyújtva, s míg kényelmesen hanyatt dőlt a széken – olvasott. Ezért fizették. Nem is szóltam hozzá, nehogy eltévessze a sort, csöndben kioldalogtam. Aztán este lett – igen, ilyen hamar –, vagy majdnem este; egy padon ültem már, egy parkban, s hát csak elhaladt előttem egy pár (tisztes korú pár, nem felejtem!) ott a kanyargós, kavicsos úton. Mindjárt figyelmet keltett a két személy egymástól való távolsága, kéz a kézben is. Nem értettem, mért érzem így, bár nem sokáig éreztem, az is igaz. Utóbb persze már világos lett, amint azok ketten a sötétbe, a lombok rejtekébe értek, mindjárt világos lett. Ott ugyanis nyomban megálltak, és – alig volt követhető – egymás felé fordultak. S igen, most már biztosra vehettem: ők bizony teljesen idegenek egymásnak... Talán egy pohár ital mellől ugrottak ki valahonnan, tűnődtem, hogy egyesüljenek a szabad ég alatt. Még emlékeztem a hölgy szép arcára, a kellemes, lágy pillantására (holott akkor már az üzekedés vágya bujkált benne, csak én nem tudtam!) és fürtös, sötét hajára is, igen, ahogy reám, a padon gubbasztóra futólag letekint, mintegy mellékességemet rögzítve, ha ugyan rögzítve, ki tudja! Hát annyi bizonyos: nem voltam akadály, nem képeztem számukra akadályt. S noha kissé elfordultam – mindent láttam tovább (egyébként a háttér, hanem is rakétajelzők fényével, de bátran megvilágított volt). Ami engem ott igazán meghatott: egy szép, éltes teremtés is mint esik áldozatául önnön magának, s mint semmisül meg – kész megsemmisülni – a pillanatért.” – így szólt a férfi, majd váratlanul elhallgatott, és merőn nézte a távoli színpad sötét függönyét. Aztán – szintén váratlanul – tekintetével Lőrinc arcába mélyedt.
„Ez igazán érdekes volt – szólt kapásból Lőrinc, hogy mondjon valamit. – Na és azután? Gondolom, maga ment tovább.” „Így igaz – bólintott a férfi. – S most már az érdekelt, igen, mohón kíváncsivá tett: vajon isten mi fenét Műveltem én eddig. Ahogy jön a jobb idő, mondtam magamnak, ezek itt lesznek boldogok majd nap mint nap az ablakod alatt. Egész végig, amíg el nem jön újra a fagy. És te semmit, semmit sem tudtál összevakarni, sem pénzt, sem örömet, sem nyugalmat. És hallgatnod kell a kacagásukat, s a kutyák csaholását napestig. Egész életed folyamában van valami dermesztő. Valami síri, mondtam magamnak...” „Kérem, kérem! Nahát! – szívta meg a fogát Lőrinc. – Folytassa, folytassa!...”
„Fölérve egy hosszú és meredek lépcsősoron, amolyan előcsarnok féle helyiségbe érkeztem. Középen állt egy asztal, lábai barnára festve, a laprész viszont vajszínű volt; jókora kerek hamutál díszelgett a közepén, telistele csikkel. Körben összesen hat darab, zöld bársonnyal bevont támlás szék állt, mindegyiken ültek már, sőt a fal melletti, fekete műbőrhuzatú két fotelben is. A falakon ilyen-olyan plakátok bekeretezve, különféle hirdetések, barna táblácskákon fehér nyilak, a nyíl alatt vagy fölött valamennyi táblán egy-egy szám, mely a mutatott ajtót jelölte. Ebből a helyiségből, mely egyáltalán nem volt szabályos négyzet vagy téglalap alapú, két kisebb fülkeféle nyílott. A fülkébe négy-öt lépcső vezetett föl, de igazából semmi jelentős nem volt bennük; odaállítottak az egyikbe egy kiszuperált szekrényt, melynek sorra nekitámaszkodtak a várakozók – ugyanis itt, e szekrényes fülkében kellett a beszólításra várni. Valamikor persze ez sokkal simábban ment! Naja, azóta – hát én el sem hiszem, ha úgy mondják – az emberek megvesznek a művészetért! Tudniillik bent műsoros est kezdődött. És bizony én aggódtam már, hogy nem jutok be. Végül azért bejutottam mégis.”
A függöny most újra meglibbent; kiugrott mogulé egy alak, bumfordin jobbra-balra tekergetve a nyakát, telitorokból kiabálta hátra: Nem, nem, még mindig nem! Nem látok senkit sem!... – azzal már vissza is iszkolt a színpadra.
„Folytassa kérem, folytassa!” – Lőrinc egy vékony fűszálat vett a szájába, és nyelvével izgatottan körbe-körbe forgatta.
„Tőlem két sorral előrébb ült a meztelen lány – mesélt tovább a férfi. – Hosszú, kissé göndör (gyűrűs) haja szeplős hátára omlott; csontos válla nekifeszült a fotel háttámlájának, mely egyszerű, drapp szövetből volt. Olykor kecsesen megemelte a kezét, és füléről, nyakáról föllebbentette sörényét. Akkor észrevehető volt, hogy a legalsó szálak verejtéktől nedvesek, már-már lucskosak, s ha még oldalra is fordult közben, jól kivehető volt orra alatt a finom, fekete, pihe. Egy szőrös kezű, robusztus termetű fickó ült mellette, aki a szavalatok után igen nekibuzdulva tapsolt. Én magam csak lágyan érintettem össze a tenyerem, nem mintha a nem-tetszésemet akartam volna így jelezni, egyszerűen vigyáztam, vigyáznom kellett: olajos, kartergázzal átitatódott munkáskabát volt rajtam, mely – különösen ha mozdultam – orrfacsaróan árasztotta a nehéz szagot, így is sorra fölálltak mellőlem, és az ablakhoz húzódtak, egy hölgyet pedig annyira elkapott a köhögési roham, hogy futva kényszerült elhagyni a termet, s még tovább, a folyosón is szaladt, miközben hallottuk még éles, vad, fuldokló harákolását. Később, vagy a huszadik szavalatot követően, a szőrös kezű, erőszakosan helyet követelve magának, beült a lány mellé, fejét hátravetette, olyannyira, hogy beláttam széles orrlikába. A taps felhangzott, és én egyre bátortalanabbul ütöttem össze a tenyeremet, már arra gondoltam, fölállok s kihajítom az ablakon csúf, büdös gúnyámat, de tudtam: csak még jobban fölhívnám magamra a figyelmet, így hát nem is tapsoltam már, noha a versek egytől egyig tetszésemre voltak.
Ekkor a nevemet mondták, mire nyomban fölálltam, s míg zavart mosollyal körbehordoztam tekintetemet a teremben ülőkön, kissé félszegen, ám roppant igyekvőén azt mondtam: »Igen, én vagyok. Igen, visszatértem, igen...« Csakhogy akkor már mások nevét mondták, ők is fölálltak, annyi különbséggel, hogy valamennyien szó nélkül azonnal vissza is ereszkedtek helyükre. Csupán egymagámban álltam ilyen hosszan, noha én magam nem éreztem, hogy olyan sok idő telt volna el álldogálásom alatt. Inkább, hogy ők sietnek nagyon. Már mindenkit bemutatott a szónok, és mindenki helyet is foglalt, csak én álltam még zavartan. Észrevettem már, hogy végleg lemaradtam, de hirtelen leülni ezek után szégyelltem volna. Néhányat köhintettem, csak úgy magamnak, majd az előttem ülő kopaszodó úrnak lecsippentettem a válláról egy kisujjkörömnyi száraz bőrpikkelyt, mely már régóta ott nyugodott a kabátján. Ezek után ültem csak le, de akkor is még igazgattam egy ideig a székemet.
Nos, ez hát a visszatérésed, s ez lesz majd a távozásod – a végleges távozásod napja is! – gondoltam. Persze erről nem szóltam senkinek. Sőt inkább úgy tettem, mintha tényleg visszatértem volna.
Később körbejártuk az épületet, vezetőnk bemutatta az ilyen-olyan termeket. A csoporttól kissé hátramaradva ballagtam, vállamon barna táskámmal, melyet jól esett néha megszorítani, mintha társ lenne, s a kezét fognám. Az egyik oldalsó teremben kávét és szendvicset szolgáltak fel. Megfigyeltem, hogy mindenki előbb egy kis kemény papírlapocskát vesz fel az asztalról, s arra helyezi rá a tálcáról leemelt kenyérkét. Magam is így tettem, noha éreztem, hogy feltűnő módon utánzóm a többieket. Alig rágtam meg az ételt, pedig senki sem hajtott, sürgetett, csak hát valahogy nem volt türelmem csukott szájjal illedelmesen sokáig rágogatni. Majd szenvedhetek nemsokára, amikor fájni fog a gyomrom, gondoltam.
Akkor egy neves, általam is nagyrabecsült személy jött oda hozzám. Meg kell itt azonban említenem, hogy pont ennek a hölgynek – hisz hölgy volt az illető – írtam azt a levelet, amelyben bocsánatát kértem, amiért is egy esetben (rég már), eléggé tágas helyen, nem vettem őt észre. Vagyis nem tudtam pontosan, hogy ő volt-e, írtam a levélben. De utóbb, ahogy otthon visszapergettem magamban az eseményeket, arra a következtetésre jutottam, hogy senki más nem lehetett, csakis ő. S most odajött hozzám, és igen-igen barátságosan köszöntött; »Hogy van?« Köszöntem érdeklődését, s azt feleltem, jól vagyok. »Dolgozik?« »Ó igen – mondtam –, vagyis hát nem, sajnos nem dolgozom, pedig én már megpróbáltam sajtérlelőben is elhelyezkedni, de...« – elakadtam, mivel épp akkor ért hozzánk a kávét felszolgáló kisasszony, s úgy éreztem, szívélyes kínálatát figyelmesen kell fogadnom, no meg ismerősöm nyúlt is már az egyik csészéért. Vádlimmal akkor egészen nekifeszültem a hosszú, bőrborítású, kissé kopottas kanapénak, mindezt persze már zavaromban tettem, mélyen meghatott, hogy csak úgy kávézgatok itt olyasvalakivel, aki széles körben köztiszteletnek örvend, bizonyára sokan megnéznek engem is most, ki lehet ez az ember, mi olyat tudhat ez, ami figyelemre érdemes, mert hogy a külseje semmitmondó, az biztos. Hát csak nekifeszültem annak a micsodának, már egész szépen begörcsölt a lábam, azon voltam, hogy most rögtön lehuppanok hanyatt. »Szóval magának akkor most nincs munkahelye?« Ez inkább kijelentés volt mint kérdés, így hát nem is éreztem szükségesnek, hogy feleljek rá. Mégis feleltem persze: »Nincsen.« A hölgy akkor odaintett magához egy középkorú, de még teljesen ránctalan arcú, sima, gesztenyebarna hajú, szemüveges urat, akinek nyomban bemutatott. A nevét sajnos mindjárt elfeledtem, de még sokáig emlékeztem meleg, barátságos pillantására, mellyel hol a hölgyet, hol pedig engem méregetett figyelmesen. Hát sajnos, mondta, ő sem tud nekem állásügyben segíteni. De hát, gondoltam, én nem is kértem, hogy segítsen!...”
Most egy különös, őz-kecses állat (de nem őz mégsem) bukkan föl a réten. Szelíd ábrázatú, tarka-csíkos bundájú. Valami éles eszközzel (mint a hagymavágó, csak sokkal nagyobb) salátát aprít. És az így összemetélt levelekre ecetet önt. Jó sokat. Mögötte egy csupa üveg kordé, mely elé egy szőke, bibircsókos nő fogta be magát. A kordé gumiszőnyegén szintén egy állat, de ez is megnevezhetetlen. A kutya és a disznó keveréke leginkább. A nő egy kézi hangtölcsért emel a szájához, és abba kiabálja: „Ne bízzon meg senki az állat jámborságában, ugyanis nyolc személyt fölfalt már!” A salátát készítő őz-kecses állat, valamint a bibircsókos nő az üvegkordéval, és az üvegkordéban a kutya és a disznó keveréke állattal együtt most eltűnnek a színpad mögött, de még utána is hallható egy darabig: Ne bízzon meg az állat jámborságában senki, nyolc embert fölfalt már...
„Igen, de maga a kehelyről akart nekem beszélni – fordult Lőrinc a férfihoz. – Vagy tévedek? Lehet ám, hogy tévedek, igen?” „Tulajdonképpen teljesen igaz – szólt elmerengve a férfi. – Ahogy a négy szál elgyújtott gyufavég igaz volt a hamutartóban akkor este, melyeket egyébként én gyújtottam el, négy személynek is tüzet kínálva. Vagy ahogy a kutyaugatás igaz volt, mikor már hazaértem – a kutyaugatás, mely ugyan messziről hallott, és gyerekkoromat juttatta eszembe, azt az időt, amikor a szomszéd faluból késő estéken hazafelé tartva, már a dombtetőn füleltem a völgy neszeire, és mindig a kutyaugatást hallottam meg legelőször – igaz, igaz, minden igaz. Vagyis hát mégsem!...” „Értem – mondta Lőrinc. Aztán kis idő múlva ásítva megkérdezte: – Vagyis végleg távozott azon az estén? Kivonult?” „A hold néha, mint egy meszelt sírkő, olyan – felelt elábrándozva a férfi. – Valahol, talán a szántás szélén, még megálltam. És a holdat néztem, igen, a holdat, azt hiszem. Egyedül voltam, bátran nekiereszthettem volna a hangomat, szél sem fújt, hogy elvigye, körülöttem zengett volna csak. Én azonban csendesen szóltam. És a holdba szóltam, mintha ott lennék, vagy az lenne a lábamnál:
»Már nem érzem a hiányodat. Lám, ennyit tesz ez a néhány év! Még frissiben elpanaszoltam bánatomat. Kibeszéltelek. Többet is, mint amennyit elvesztésedből átérezhettem. S most itt az eredménye: nem érezlek. Nem vagy. A szavak csak arra jók, hogy méginkább elfedjenek. De hogy már a hiány sem hiányzik – mégiscsak megdöbbent. Sem arckép, sem mozdulat nincs rólad. Sem egy tárgy, amiről bizton tudhatnám: hozzáértél. A mindennapok vonulása, ha rád gondolok, szürkébb, mint bármikor. Az, hogy próbáltalak még keresni néha, mára már érthetetlen: miért volt e kései szándék? Magamnak csak? Talán ezért nem közelítettél. Én már nem bánom. Semmit sem lett volna szabad szólnom rólad, akkor talán most ereznélek. Vagy lenne legalább a hiányod. Karácsony volt nemrég. Na, ilyen alkalmak még előhozzák volt-hiányod. Ahogy – már megszokásból – levágok a fáról egy gallyat. Hogy neked – az persze mese. Nem tudok eljutni emlékedhez, ennyire nem vagy. Ha annak idején lemondtam volna arról, hogy elkísérlek utolsó utadon, most legalább az fájhatna. A nemfájás körülírhatatlan, se nem jó, se nem rossz. Vajon bűn-e mindenáron arra törekedni, hogy beleképzeléssel fájdalomhoz jussunk? Tűnődésünk anyagául hívni, vagy még pontosabban: tűnődésünk mozgatójává tenni a csinált fájdalmat? Remélhetünk-e hamisból valósat? Sétálok a gidres-gödrös szántáson. Semmi hó. Még csak hideg sincs...«„
Hirtelen megdörrent az ég. S noha sehol egyetlen felhő nem mutatkozott, mégis csendesen szitálni kezdett az eső, s a rétre hullt, csakis a rétre, oda is csupán egy keskeny pászmában.
„Akkor hát, ha nem tévedek – mondta Lőrinc együttérzőn –, senki sem várta magát otthon...”
A férfi, mielőtt újra megszólalt volna, hosszan kitartotta a karját maga elé, akárha azt vizsgálná: ideért-e már az eső. Mintha csak attól függene most, beszélhet-e még.
Végül aztán megszólalt. S azzal kezdte, hogy pontosan így, ilyen üzenetfélén szitáit körülötte az eső akkor is, amikor megérkezett a házhoz. És való igaz – mondta –, messze kutyaugatást hallott, sőt vonítást is, ami persze – tette hozzá – egyáltalán nem csoda, hiszen tavasz volt már, és mindenfelől buja vágyak szaga szállt.
Alighogy belépett az ajtón – kopogtak.
Ezen fölöttébb meglepődött. Az imént ugyanis, odakinn, senkit sem látott. Márpedig ahhoz, hogy ilyen hamar kopoghasson valaki, szinte az ő nyomában kellett hogy lépkedjen.
Kitárta az ajtót, és ugyancsak elcsodálkozott: a műsoros estről ismerős mezítelen lány állt előtte – természetesen felöltözve már –, valami könnyű, tüllszerű ruha volt rajta, hosszú gyűrűs haját egy szál mélylila, vérpettyes árvácska ékítette.
Őbenne akkor – nyilván a virág okán – hirtelen egy versike ötlött fel:
Nem mentem amikor hívtál
A gőg borából nyakaltam
Álmomban gyakran sírtál
Árvácska hervadt hajadban
Ím, ragacsos csókoktól bűzlök
Polipként ölel a képmutatás
Ágyamban keléses lelkű ördög
Almája gennyes bujálkodás
Hűvösen megkérdezte a lánytól, mit óhajt ilyen késői órán. És egyáltalán: hogyan talált el hozzá. „Ide készült, biztosan? – tudakolta. – Hisz mi sem könnyebb, mint eltévedni e mogorva házrengetegben sírkő-holdas éjjel.”
„Nem kis ügyről van szó; csitt!” – súgta a lány, és már belül is termett az ajtón, hajából kitépte a kis virágot, és könnyedén a folyosó legtávolabbi sarkába hajította. – Nohát mért kérdezősködik annyit! – csattant fel. – Mintha bizony nem a legtitkosabb kívánsága teljesült volna azzal, hogy itt vagyok!” És máris perdült-fordult, a hosszú tükör elé lejtett tipegőn, fölvett egy fésűt a kisasztalról, és körmével egyenként végigmuzsikáltatta annak fogait. Aztán hirtelen hozzá fordult:
„Micsoda forró – forrónál forróbb szerelmeket hagyott maga elveszni, barátom! – mondta hol szemrehányón, hol meg különös csábosán. – Micsoda extázisok, micsoda pergőtűz-vérzubogások fúltak el önben, még csírájukban! Merné-e ezt most tagadni?... Ó, ön nem ölelt, ahogy szeretett volna, ahogy a tüdeje, a vére, vagy akár a kisujja körme csücske bírta volna! Nem, maga nem volt életrevaló, bár legbelül gyötrőn azt remélte folyton, hogy nagyon is életrevaló. Csakhogy – örökölte-e, és ráadták magára, mint egy kopott kabátot, a gyávaságot – behúzta fülét-nyakát, és nyirkos homályban ődöngött, mint sánta ember a bálban. S máris kitalálta a maga megnyugtatására: sántának lenni mégiscsak tisztább, nemesebb. Ugyanakkor viszont titkon nyitva hagyott szellemének egy rést, s mintha ezután már csakis az álmok hozhatnák, ami érdemes: kinyitni az álmokat!, kiáltotta, az álom tere végtelenüljön!, kiáltotta. S még akkor is, az után is, ezt kívánta a csöndben, a szem nyitogatásakor, közösülve (eggyéforrva) a beáramló fénnyel, örvénybe hullva, úszva el, úszva messzi. Mert igazából – kár is lenne tagadnia – nem egy lényt ölelt sosem, hanem hegyeket és völgyeket és csillagközöket...”
„Maga költő, nemdebár? – kérdezte ő. S meg sem várva a lány válaszát, kissé indulatosan tovább faggatta: – Mért volt az este mezítelen, arra feleljen! És tudja egyáltalán, hogy amit tett, az a művészet meggyalázása?”
Akkor a lány bizalmasan közelebb jött hozzá, egészen közel, majd két tenyerébe fogva borostás arcát, erőteljesen magához vonta őt, és tüzesen szájon csókolta. „Rumcsók!” – mondta nevetve. És nem hazudott: valóban rumos volt az ajka. De mindjárt el is engedte, s már vonult is otthonosan a szobába megágyazni. „A művészet maga vajon nem a legpőrébb mezítelenség-e! – dohogta dalolva. Álla alá szorította a takarót, s úgy hajtogatta össze. – És vajon nem tetszeleg-e valamennyi művész mezítelenségében? Büszkék arra, aminek a mutogatásába más belehalna. Akkor hát én mért is ne mutathatnám meg testem szabályosságát, hisz ellentétben a művész rút lelkével (amit egyébként köszönhet magának), ez – mármint a test – még hordozza a harmóniát.” „Úgy látom – vetette ő közbe –, maga eldöntötte magában, hogy itt fog nálam aludni. Ezenkívül nincs hová mennie? Megvallom, én csöndre vágyom.” „Nyugodt lehet, én csendben leszek, ha magának az kell” – szólt a lány, és lámpát oltva máris befeküdt az ágyba. Ő meg, ruhástul, szintén lefeküdt melléje. így aludtak el.
Hajnalban aztán hirtelen arra eszmélt, hogy forrón öleli a lányt. Orrával hajába furakodott, és mohón itta be a sampon illatát, de még a nyakán s a füle tövén kicsapódó nedvesség párájából is bőven szippantott. A lány végig odaadóan engedett vad habzsolásának, sőt lassúdan vonaglott, folyton úgy helyezkedve, hogy ő, bár küzdve és küszködve a célért, mégis győzedelmesen követhesse.
És behunyt szemmel, eleddig ismeretlen kapukat tárva fel érzései előtt, így ölelte forrón a lányt, s kúszott fel a gerincén, csordákat, ősi, vad csordákat látva alant egy széles lapályon, legelésző barmokat, ringó füvet, mocsárban gázoló íbiszt. „Bizonyos – súgta, zihálta mámorosan a lány hajába –, ó bizonyos már, hogy amely anyagból kezdetben vétettünk, majdan visszatérve oda, ama tömb-időtlenségbe, utunk nyomatát is hozzuk, miként a méhek az erdők-mezők illatát, egy feneketlen üstbe...”
„Nem – sóhajtotta a lány aléltan –, ó, nem hiszem! Ami számunkra irtózatosan nehéz, sőt lehetetlen, annak elfogadása, hogy eredendően nyomtalanná válik jelenlétünk. Az Érkezés a Semmiből elmélete boldogítóbb, mint az Örök Eltűnés a Semmibe. Az értelem, amely kimagasodni kész, lám, botrányos tragédiájába torkoll. Az értelem, amely ama hírhedt, állandó előremenetelt van hivatva szolgálni, nem egyéb, mint kozmikus illúzió. A teremtődés/levés azon fokához érkezett velünk a Természet, ahonnan is kiszakadhatott az élet öntudatlan, passzív mivoltából. A megismerés-tudás-létrehozás határesete ez. De ez a határeset a biztos kudarc is egyben. Mert úgy tűnik, tovább menni a tudás univerzumában csak az állatok és növények jámbor öntudatlanságával lehetne. Csakhát nem-tudva tudni: abszurdum. Az értelem születésének távolába visszalátva, immáron kiviláglik a célbatörő előremenetel önmagába bezárt folytathatatlansága. Mert a célbatörő mindig győzni akar. Pedig a tudás: gyötrelmes vesztés. A vesztés tudása lehet-e győzelem?...”
Ekkor hirtelen elhallgatott. Ő pedig nyomban elernyedt. De szinte ugyanabban a pillanatban meg is ijedt. Felnyúlt a feje fölé, és sietve villanyt kapcsolt.
Alig hitte el: egyedül feküdt az ágyában.
„Akkor hát – gondolta döbbenten –, kit öleltem én reggelig?!...”
(...)
