15. fejezet
– A levél –
Reggel – huzat: illatos. Ahogy jövök be a mosdóból, látom: térdéig letolt pizsamában, karjában tű, végzi a dolgát ágyszomszédom; a papír szerteszéjjel hull. Melléje guggolok, és bizalmasan a fülébe súgom: „Ma, kora hajnalban, képzelje, hosszan feledni tudtam mindazt, ami eddig meggátolt abban, hogy röpüljek. S íme, röpülök most. De ezeket a perceket, órákat nem lehet kicsikarni. Hogy mi a magja ennek az állapotnak, nem tudom. Mihelyst közelítek felé értelmemmel (idegzetemmel?), máris érzem a kisiklás veszélyét. S most még erre a veszélyre sem szabad gondolnom. Engedelmes önfeledkezés a lényeg, talán. De nem csupán. Mindenképpen egyfajta találkozás. Átitatódás. Már-már megszűnés. Ilyenkor – mondják – közelebb állunk a világhoz, mint önmagunkhoz. Ám ez nem szomorú. Ellenkezőleg. Észre sem vesszük, hogy énünktől milyen messzire kerültünk.”
Közben lopva figyelem az öreg arcát. Már előbb észrevettem, hogy ő is figyel engem. Észleltem a pillanatot, amikor felismerni véli bennem az ostoba tudálékost. A különös az, hogy ez jó most. Biztonságot ad. Végre nem másnak kell mutatkoznom, mint aki vagyok. Kellemes, nyugodt hangon, amennyire tőlem telik, így folytatom: „Most reggel pedig – megbocsásson, hadd dicsekedjem el ezzel is – igen, most reggel üdvözlet érkezett a Hadak Útjáról. Egy egyszerű tábori levlapon. Ha nem untatom vele nagyon, kérem, engedje meg, fejből felmondom.”
Az öreg letép egy kis papirost a tekercsről, kínlódva ülepéhez igazítja, sikál vele egy kicsit, aztán hanyagul elejti.
„Itt alszunk el, itt vetettük meg ideiglenes ágyunkat – mondom – a hatalmas lucfenyők alatt, a díszes sírokon, körben és szerteszéjjel. Nagy tányérú margarétákkal, tömör, vastag szirmú pünkösdirózsákkal takarózunk. Az egész hadseregünk itt vonul át. Saller-foltos nadrágjában, világító parolija fényében
jő a parancsnokunk, szelíd, jólelkű ember, orcáján mintha édes leánykám orcájának pírja derengene, vagy legalábbis ahhoz hasonló. Deres halántékú fiak, mint jómagam, húzogatjuk hanyattfekvén makkunkról a bőrt. Így gyulladnak fel s lobbannak el láthatatlanul eme élő gyertyafények. Mintha érett, kemény, veres gesztenyék hasadoznának hangtalanul. Szelavi!”
Az öreg rám mered azzal a savószínű szemével, nagy keservesen végre kinyögi: „Ki a feladó?”
„Mit tudom én! – mondom. Annyi biztos: derék fickó. A lovával is rumot itat. Néha odaköti a csenevész nyírfához, s maga is elhelyezkedik ott hátasa árnyékában. Napégette arcán a bőr természetes váladékán is átrajzolódik figyelmet, rendet parancsoló, nehéz idők edzette kemény egyénisége. Hasán ökölnyi heg, mely egy dicső csata emléke. Hasonlóan orrának ferdesége, s jobb kezének mindörökre görbülten álló hüvelykje.” – S hirtelen (mintha újra tegnap lenne), belémhasítanak a kérdések, melyekre L.-től reges rég választ kellett volna kapnom. De vajon nem kaptam-e választ máris mindenre? – mondom. Azzal a szekrényemhez rohanok. A fiókból előhúzom jegyzetfüzetemet; kapkodva fellapozom. Kérdés, kérdés, kérdések! – mormolom. És a 72. oldalon nagy fekete betűkkel ezt találom: KÉRDÉS: 1. „Kinyíltak-e a hatalmas szárnyas ajtók messze?” Válasz persze semmi. Aztán: 2. Elhangzott-e az utasítás a színpadról, netán a színfalak mögül: Minden utast a Kellékek Tárházába sürgősen! Volt-e, kellett-e ilyen utasítás bárkinek?” A válasz ide sincs bejegyezve. Holott volt válasz, erre és a soron következő kérdésekre már igenis hogy volt válasz. Nosza hát gyorsan – mondom –, gyorsan, csak gyorsan! „Indult-e kisebb kalózcsapat a buszhoz?” „Igen.” – beírom. „Ők azután hordagyaikkal körülállták?” „Igen.” „Füttyre fütty szólt?” „Igen.” „S a kimerevült szobor-szerű utasokat kipakolták?” „Igen.” „Egyszerre vittek el mindenkit?” „Igen....”
Szinte észrevétlenül lép mellém a nővér. Egy pillanatig még abban a hiszemben vagyok: az ágyszomszédom; kíváncsi, milyen jegyzeteléseket folytatok titokban. Ám ahogy vállamhoz ér a kéz – gyengéden –, máris fölocsúdok. Szól, hogy nyújtsam ki a karomat gyorsan. „Hogyhogy, maga még itt? – ámulok el.– Úgy tudtam, a héten éjszakás. Rosszul tudtam?...” Némán rábólint. Ugyanakkor a szemével meg mintha azt kummogná felém: fogjam már be a szám; nem kell, hogy mások is hallják! „Mi történt?” – kérdem fojtott hangon. És csak még jobban meglepődöm, ahogy bejelenti: „Megmérem a vérnyomását!” – Ugyanis ezt harsányan, majdhogynem tüntetőén közli, azután pedig e hangokat tátogja nekem bizalmasan, de némán:... a... á... i... ó...! „Ebből semmit sem értek” – mondom; azért persze nyújtom felé a karomat. Kis idő múlva nyugodt, normális hangon megkérdezem: „Ma miért pont velem kezdi? Vagy talán az öregúrét már megmérte?” – Közben a digitális szerkentyű máris csipog; én nyomban a kijelzőre pillantok, ő viszont rá se hederít, mereven és fontoskodón csak engem néz. Mondom neki: százhúsz per kilencven. Ő meg továbbra is a szemembe néz szuggerálva: „Haláli jó!...” Mondom, mit mondott most? Mert valami hirtelen beugrott. Félreérthetetlenül megismétli, amit az előbb szólt. Majd pedig – bizonyosra veszem, hogy kifáradva tőlem – mérgesen csomagol; csomagolás közben veti oda a fogai közt morogva: „A barátja a beöntőben az éjjel rosszul volt. Most viszont gyanús csend van nála. Hát csak ezt akartam. ..” „Várjon!” – kiáltom. Most már minden világos. De milyen sokára lett világos, uramisten! Halkan megkérdezem tőle: „Tehát maga is?... Nem tudtam erről. Különben is – mondom – azt hittem, csak kitaláltam a jelszót...” „Ugyan már! – legyint. – Még hogy kitalálta. Menjen hamar, mert lehet, hogy valami baja esett...”
De L. nincs sehol. Először azt gondolom, valamelyik sarokban van. Hogy talán meglapul, mint a reszketeg nyúl. De sem itt, sem ott, sehol sincs. Csak egy levél a nejlonnal fedett heverőn. És mindjárt egy kérdés áll legelöl: „Mit hozott nekem enni?” Mit hoztam, mit hoztam! Hozhattam volna almapürét, sajtot, felvágottat, tejeskávét, amit csak akart volna, de végül is nem hoztam. „Mert – írja; olvasom – nyugodtan vissza viheti az egészet, éhes ugyanis nem vagyok, csak kíváncsi, mit esznek ma reggel a többiek...” No de még ilyet! – mondom nem titkolt ingerültséggel, mintha legalábbis itt állna velem szemben L. Aztán hirtelen megakad a tekintetem az alábbi sorok egyik kulcsszaván: elmentem. Próbálom lassan, nyugodtan, tüzetesen olvasni: „Képzelje el, hogy most fölállok fekhelyemről, innen, ahol ez a levél önre várva pihen, és az ablakhoz lépek. Igen –, kérem! – higgye, hinnie kell, hogy itt vagyok, még ha hajnalban el is megyek, meg sem várva az ébresztőt, de még csak a műszakváltást sem. Elmentem, igen, ám önnek itt vagyok. Bizonyság rá, hogy – érzem, tudom – úgy olvassa soraimat, mintha én magam mondanám, mintha a hangomon és nem csupán a szavakkal, szótagokkal szólnék. Itt állok tehát már az ablaknál, melyre most ön is rátekint, s azt gondolom, amit talán maga is: nem lehet az üvegén átlátni. Igen, ez egy olyan vastag, nem-átlátható-üveg. Képzelheti, egész éjszaka ennél a vastag-üvegű ablaknál álltam, és hallgattam az egy emelettel alattam vagy fölöttem tartózkodó személy egyenletes köhögését. Mit mondjak: elszomorító éjszaka Hát még annak, aki köhögni kényszerült! Bizonyosra vettem, hogy nő az illető. Valahol a függöny mögött állhat – gondolkoztam –, nyitva lehet az ablaka, a kontya leomolva, az arca beesett. Vagy nem is hord kontyot – sóhajtottam –, soha nem is szerette, utálja a csatokat. Különben is: magas. Magasabb, mint a férje volt. Mindig szeretett volna kicsivel kisebb lenni. Ha kisebb lenne – nem lengene most annyira előre. De talán nem is magas – találgattam –, inkább kövér, majdnem olyan kövér, mint... Elza, igen, talán még ön is emlékszik rá, avagy csak annyira kövér, mint a feleségem nővére: olyan alig-pufi, ám ha nevet, két luk lesz az orcáján, mintha jobbról-balról belelőttek volna. Igaz, már nem is tudom, van-e a feleségemnek nővére. Most úgy rémlik, hogy valaha nem volt. De gondolom, ön ezt is jobban tudja – kérem tehát, ezen itt ne is akadjunk fenn. Mivel éjfél után sem akart szűnni a köhögés, s mivel nekem mindegyre hallanom kellett (lehetetlenség volt akár csak bóbiskolni is tőle), mélán álltam ez előtt az ablak előtt, melyre most ön is újból föltekint, és bágyadtan így gondolkoztam: Egyedül vagyok egy ismeretlen bolygón, amelynek ezennel a 9. Sztrimúmia nevet adom. Vajon odahallatszana–e a köhögés? Mondjuk, anyám köhögne a föld mélyéről, és én meghallanám. De úgy tudom – tűnődtem álmosan – anyám él. Egy köhögésért nem ölhetem meg anyámat. Azt hiszem, imádkoznék, hogy szűnjön a rohama. Vagy törődnék is én vele! Naponta hallom, ahogy az egész Tejút beleremeg egy rettenetesebb rohamba; én hallom, egyes egyedül én; mit mondjak: megszokható minden, akár a végtelen éj, a bebalzsamozott láb, az üszkösödő szemöldök. Nos, mondjuk már megvacsoráztam volna. Már megvetettem volna űri ágyamat De mielőtt lámpát oltanék, még egyszer fellapoznám naplómat, mely senki másnak, csakis és kizárólag nekem íródna. S főleg annál a mondatnál éreznék hamisságot, hogy: »... itt található az egyetlen ablak, középen, előtte hosszú hófehér függöny, fehérek a falak is, s szintúgy a hátul árválkodó asztal, a három karosszék... « Nem tudnám, hol a hamisság benne. Nem tudnék bizton rámutatni: itt van, ez az, dobjuk ki! Nézném a fehér falat, és nem tudnám. És először ekkor hallanám meg a köhögést. Ám mindjárt nem rögzülne bennem – lepattanna. Újra és újra lepattanna. Megint elolvasnám a mondatot, még egyszer és még egyszer:»... Itt található az egyetlen ablak, középen, előtte hosszú hófehér függöny, fehérek a falak is, s szintúgy a hárul árválkodó asztal, a három karosszék... « – Az ötödszöri olvasásnál hirtelen kiesne figyelmem középpontjából a mondat, már nem erezném át, amit olvasok, a köhögés hangja addigra betöltené a szobát, az egyetlen, teremnagyságú, kongó szobámat, s noha újra és újra a mondatot mondanám – nem tudnám, nem erezném amit mondok: ... Itt található... egyetlen... középen... hófehér... árválkodó... karosszék... – Akkor fölugranék a kőpárkányra, és szélesen kitárnám az ablak szárnyait Kibámulnék a hegyes sziklákkal telehordott halott kertemre. Mezítláb ugranék föl a jéghideg párkányra, s így, kidülledt szemmel beleüvölteném a vérvörös éjbe:
»... Itt található (ható... ató...) középen... előtte hosszú (osszú... hosszú...) hófehér... fehérek a falak (alak... alak...) is... a hátul árválkodó (odó... kodó... odó...) asztal... a három (árom... árom...) karosszék... « – Aztán keservesen föltekintenék az égre, és akkor már tudnám, hogy onnan jön a köhögés, az égből, az égen át a földből, a Föld mélyéből...”
– Itt hirtelen megszakítom az olvasást; idegenkedve félrelököm a levelet; tehetetlenül, faltól-falig járkálok.
Majd ahogy lépek ki a tusoló alól (magamra kellett engednem egy kis hideget, egyedüliségemben ugyanis vacogni vágytam), megpillantom a levél hátoldalán a hányavetin fölírt szöveget. Közelebb lépek; föléje hajolok; kezembe veszem a papirost: „Látni fogom a fiamat átmenni a téren, ma vagy holnap – kérem önt, naplójába ezt is jegyezze be. Valamikor fogtam a kezét, és tanítottam, merre nézzen, ha le akar lépni a járdáról. Most már nélkülem is biztonságosan fog haladni. Aminek természetesen örülök, ám azt is érezni fogom, hogy én már leváltam arról a környezetről, amelybe a családom még beletartozik, s nem csupán időlegesen váltam le, hanem örökre, végleg. Olyan lesz számomra ez a találkozás, mintha meghaltam volna, sőt rosszabb, sokkal rosszabb, hiszen én mindenről tudok. Csakhogy amíg nem bírok igazán elszakadni tőlük, addig itt kell bolyonganom közöttük...”
Zsebkendőmmel kapkodva megtorlóm lucskos arcomat. Nyelvemmel végignyalom remegő ajkamat.
Legalul – már gyöngybetűkkel írva – ezt találom: „Nem vagyok jó. Nem tudom, milyen vagyok. Egyszer teljes erőmből odavágtam a gyerekhez a papucsomat, mire ő nyomban leroskadt az ágy szélére, egészen összegöbörödött a fájdalomtól, és hangosan sírni kezdett. Akkor sarkonfordultam és kimentem a szobából. A folyosón persze lelassítottam lépteimet. Aztán megálltam, hallgatóztam. A gyerek tovább bömbölt, biztos jól eltaláltam a veséjét, gondoltam. Hát csak ennyit akartam; ég önnel! L.”
De hát – nézek riadtan körbe –, hová ment ez az ember? Csak úgy fogta magát és elment, engem itt hagyott?
Ázottan s szédelegve elindulok, az ajtóhoz megyek; dühödten kilököm magam előtt, közben szájamat már hatalmasra tatom: „Itt található az egyetlen ablak, középen, előtte hosszú hófehér függöny, fehérek a falak is, s szintúgy a hárul árválkodó asztal, a három karosszék!...”
Az éjszakás nővér rohan felém: „Megőrült?! – vicsorít rám. – Már javában tart a vizit Mi a jófenének ordibál?...”
„Ordibáltam volna? – mondom. – Nem tudok róla.” – Aztán bizalmasan közelebb hajolok hozzá: „Kérem, intézze el nekem, hogy még ma eltávozhassak innen. – S mintha mellékes dolog volna, hozzáteszem: – L. hajnalban eltűnt.” „Miféle L. ?... Miket zagyvál itt nekem!...” „Ó, semmi, semmi! – mondom sietve. – Ügy látszik, összetévesztettem valakivel...”
