5. fejezet
Kiáltás – Feltűnnek a fogdmegek – Útrakészen, mint egy koporsó
Akkor hirtelen minden távolodni, távozni látszott. A hang is fokozatosan távolodott – a távolban is egyre távolodott még – majd végleg távol maradt: megszűnt. Az a hang, mely utoljára még azt mondta mélán: „Te nem ilyen voltál, te nem ilyen voltál, vagy csak én nem láttalak volna jól?, mért voltál akkor olyan, és miért vagy más?, tudod-e, hogy most nekem is mássá kell lennem?, lassan-lassan idegenekké válunk egymásnak, de gondold el, ki veszít kettőnk közül: én még emlékszem rád, és arra, hogy szerettelek” – ez a hang most végérvényesen távol maradt: megszűnt.
És ekkor már meg lehetett fordulni, és akkor már le is lehetett lépni, mivel az ajtó tárva nyitva állt. „Gyerünk hát, lépjünk le!” – gondolta Lőrinc.
De: leléphet-e a buszról úgy, mintha alászállna? Vagy: fönn maradhatna-e a buszon úgy is, ha leszállna?...
És a talaj, ahol – hinni lehetett már – földet ért a lába, egyszerű, aszfaltos útnak látszott, ám az út két szélén hosszú, szürkésfehér póznák sorakoztak sűrűn, tetejükön kicsiny, zöld zászlókkal. Lőrinc hirtelen arra gondolt, gondolhatná akár azt is, hogy ünnep van ma, s ezért a fellobogózás, bár ilyen egyszínű, parányi zászlókat nem látott még útszéli oszlopokon, olyanok voltak, mint a falevelek, a szélük ki volt csipkézve. „Igen, biztosan ünnep van” – mondta, és közelebb lépve kíváncsian megérintette az egyik oszlopot; állt, mint a cövek.
Közben az ellenkező irányból egy öreg, bogárhátú autó tűnt fel az úton. Ahogy közelébe ért a busznak, egészen lelassított; egy férfi és egy nő ült benne a vezető mögött, enyhén szólva megilletődve, mintha még sohasem utaztak volna személykocsival, a nő, egy hófehér, gyönyörű damaszt-abroszba csavarva, pár napos csecsemőt tartott a karján; mosolyogtak, sőt, integettek is Lőrinc felé; a gyerek bőre az abrosz fehérségétől igen-igen elütő fakósárga volt, míg a férfié, aki vélhetően az apa lehetett, a halványpirostól az égett barnáig terjedt; elegáns, kicsi, finom metszésű bajuszt viselt; egyenes háttal, feszesen ült, akár a felesége, mindketten benne voltak már a korban, igazán nem is illett hozzájuk gyerek, bár ez a beteges kinézetű, fakósárga bőrű mintha mégiscsak nekik való lett volna; integettek és lassan-lassan eltűntek az úton.
„Anyám mesélte, hogy születésemkor besárgultam, igen... De aztán pár nap múlva hazaengedtek. Egy gyönyörű, fényes taxit fogadott apám, így mondta anyám; kolbásszál meg tojással fizettek a fuvarért; apámnak rendkívül megtetszett a sofőr sapkája, mely szerinte (apám szerint) igazi békebeli vezetősapka volt...” – azzal Lőrinc kifutott ijedten az út közepére, ott nyomban leguggolt (kis híján hanyatt esett igyekezetében), majd – remélve, hogy így jóval mésszebbre lát – begörbítette ujjait, kezével kukker formált, s feszülten kémlelt bele a szertefoszló füstbe, amit a taxi húzott maga után. – Igen, az apját kétségkívül felismerni vélte a kocsiban, a sofőrnek azonban, sajna, nem figyelte meg eléggé a sapkáját, nem is emlékezik, volt-e rajta sapka, persze a tényen ez mit sem változtat, gondolta. És el sem véve már kezét a szeme elől – így tényleg sokkal élesebben látott –, továbbra is guggolva, körbetekintett a tájon: „Ez bizony kihalt vidék! És balra azok a dombok – nahát! – akárha nem is dombok lennének; mintha párnákat dugdostak volna egy nagy pokróc alá...”
Ekkor, szinte hisztériás hangon, kiáltás hallatszott a buszból: „Ide, ide! Aki tud, az jöjjön hamar ide!”
Lőrinc fölegyenesedett, és gyengéden masszírozta a térdét, mely a guggolásban teljesen elgémberedett. „Nekem szólnának?” – A busz felé fordult, és várta a kiáltást. Közben így gondolkozott: „Érdekes, semmi hideget nem érzek, sőt inkább melegem van, annak ellenére, hogy hirtelen esteledni látszik. Ámbár az is csak úgy, mintha épp most menne le a nap. Viszont – s most tekintetével figyelmesen végigpásztázta az égboltot – a nap meg nincs sehol sem... Hosszú-hosszú öltés gyanánt egyetlen vékony, fényes csíkot látni csak az ég boltozatján, alig lehet észlelni, hogy nyúlik, de bizony nyúlik lassan, olyan, mintha a lég áttetsző vörösét s a végtelen komor kékjét öltene össze, miként egy cérnaszál. Igen, egy hosszú cérnaszál – szögezte le magában –, amelynek egyik vége már bomlani kezd, akárha repülő kondenzcsíkja lenne. Szépen kirojtozódik ez a csík, de nem tűnik el végleg, csupán megközelítőleg válik olyanná, mint amit már örökre egybeöltött. Némán, alattomosan nyúlik ez a csík, s most egyszerre ott van alatta valami, de mi lehet az?, ó igen, a hold!, és milyen halovány, mennyire keskeny görbület!...”
És benn a buszban egy hang nem sok, annyi sem, csak az ájtatos csend.
De ő, ő azért beszélhet talán. Neki még van hangja.
„Ó, de vajon bizonyosan van? – gondolta. – Hiszen, be kell már végre látnom, itt valóban minden távolodik, távozik tőlem. Persze lehet, hogy épp így van jól. A nap is, ugye, milyen jó, hogy eltűnt az égről, ki nem állhatom, mikor a szemembe süt. Na és ami a buszban volt! Vajon helyes-e továbbra is úgy tennem, mintha nem észleltem volna semmi különöset? Azt gondolom, hogy nem, egyáltalán nem helyes. Mert minek mindig elkendőzni, ami van! Hát talán elkendőzhetem magam előtt, amiről megbizonyosodtam?”
Ekkor a túlsó oldalról újból felhangzott a kiáltás: „Ide-ide! Itt vagyok ám, középen!”
„Nohát, nekem szólnának mégiscsak? Ha nekem szólnak, igen – mondta Lőrinc –, akkor mennem kell tényleg. De – egy pillanatra elbizonytalanodott most – helyesen cselekszem-e, ha futva rohanok? Mellesleg: rohanhatok-e futva, ha itt sem vagyok?...”
Mégis elindult persze, de nem túl sietősen. A feje felett két fekete pillangó kergetőzött, ahogy jobban szemügyre vette őket, látta, hogy varjak; apró, kék jelvény volt a mellükre tűzve, a jelvényen hold és csillagok, Lőrinc gyorsan felnyúlt az egyikért, s noha irtó magasan keringett, egy pillanat alatt lerántotta magához, kitépett a szárnyából egy tolat, a foga közé vette: Most már rém messze vagyok, mondd meg a párodnak! – súgta a varjú fülébe, azzal nevetve felröppentette.
Igen, most már biztos, hogy messze van. S ha talpával még érezni is véli néhol a talajt, az nem lehet már más, csak a múlt emléke. Vagy talán egyszerre van itt, s másutt is?... Ó, az meglehet. De legfőképpen mégis talán abban a lobogó házban van – amely persze lehet, hogy nem is ház, s lehet, hogy nem is lobog – amelyre már jó ideje állandóan felülről lát. S természetesen felülről látja benne magát is. Ez persze némileg megakadályozza abban, hogy horizontálisan is érzékelje helyzetét. Nem tudhatja még, ez mennyiben végzetes számára. Mindenesetre irdatlan súlyú gerendák zuhannak elébe lángolva, s noha szorítja lábát a cipő, nem szisszen fel egyszer sem, hanem csak halad szobáról szobára, és jó hangosan kiabálja: „Egek, micsoda lövöldözés! Egek, micsoda tűzijáték!...”
Az ajtó elé állt, és jó hangosan elkiáltotta: „Nohát, akar itt valaki valamit vagy nem akar semmit?”
Akkor, mintha egy láthatatlan, erőtlen kéz tolná kétfelé, lassan széjjelnyílt az ajtó. Némi gőz vagy füst távozott kifelé. És mindjárt a legalsó lépcsőn kopott, háromnegyedes lódenkabátban, kissé roggyant térddel egy sovány, beesett arcú figura állt, és nézett szembe Lőrinccel hideg, merev tekintettel; szájával épp csücsöríteni látszott, akárha füstkarikákat akarna eregetni a légbe, de a füst valami oknál fogva nem jött elő, végleg lemaradt, mintha csak (fölsőbb utasításra?) bezárult volna a torkába. És hát csak fújta így a hosszú ó-t ez az ember némán, azazhogy semmit nem fújt, hisz levegő sem jött ki a száján.
„Láttam már őt valahol? Talán láttam már, igen” – mondotta Lőrinc, és fejét ingatva a következő utas felé fordult. A második lépcsőn már egy testesebb alak, egy nőféle állt, szintén holtmereven, ő háttal kifelé, s csípejével – mintha csak egy vad, riszálós táncot hagyott volna félbe az imént – széles ívben jobbra kanyarította magát. S beljebb, elöl és hátul asszonyok, férfiak, ki hátra vetett fejjel s mégis mintha előre felé úszva, ki kitekeredve, szorosan a másikhoz simulva, avagy épp a másikra omolva, de mind gipszkeményen, immáron tökéletes csendben. Egy fiatalembernek meg a feje és a feje feletti vészcsengő között, félúton, egyszerűen fönnakadt az ujja a levegőben, s Lőrincnek tisztára úgy tűnt, mintha a fickó a körme alatti fekete piszkot nézegetné már jó ideje. A buszban egyedül a kelyhet tartó férfi látszott elevennek, ő még mindig középen, a forgórésznél állt, jobbjával szorította a csillogó kelyhet, baljával pedig, mintha szaporán legyezgetné az arcát, kifelé integetett.
„De hát kinek integet – nekem? Nekem ugyan integethet – gondolta Lőrinc –, én nem integethetek.” – Azzal föltekintett az égre, tűnődve nézte egy darabig a magasban kerengő varjakat és azt gondolta közben: „Ó, vajon megmondta-e már a párjának? Megmondta-e már a párjának?”
S később, mikor már újra a busz nyitott ajtaja felé fordult, és látta, hogy a férfi türelmetlenül szólni kívánna, ám nem találja a megfelelő szavakat, csak nyújtogatja egyre a nyakát, Lőrinc a kezével is türelemre intve azt kiáltotta neki: „Kérem, kérem, ne szóljon semmit se! Még ne. Majd ha eljött az ideje. Én már ugyan elfeledtem (és ez talán súlyos hiba volt részemről), de most, íme, eszembe jut: egy történetnek kell önnel történnem. Igen, mikor ön majd megszólal – attól. Vagy talán már amikor idejöttem, és megláttam, hogy az ajtó tárva-nyitva van? Nos, ha így van – ön talán jobban tudja –, akkor a történet már ez, akkor mi már a Történet vagyunk.” – És fölemelte a kezét, és jó erősen megvakarta a szemöldökét, amely – hogyan, hogyan nem – a szálak végén viszketett csak. „Tudja, én már tegnap óta úton vagyok – szólalt meg félénken a férfi, és mindjárt egy bődületes nagyot tüsszentett. – Már tegnap fölszálltam egy buszra; nem erre, egy másikra, hogy ide hogyan vetődtem, azt pontosan magam sem tudom. Úgy emlékszem, az imént még a teámat kortyolgattam otthon. Készültem elmenni, az igaz, de nem tudok róla, hogy kiléptem volna az ajtón. Talán tárva nyitva hagytam, meglehet. Remélem, a szomszéd észreveszi majd és becsukja. Ilyentájt szokta a kutyáját sétáltatni – és izgatottan az órájára nézett. – Igen, negyed nyolc. Már megy hazafelé, biztosan...”
„Jól beszél – hagyta rá Lőrinc. – De meg kell mondjam azt is, ön túlságosan hegyesnek tűnik számomra. Annak ellenére, hogy igazán nem is olyan magas. Hullámos haja, mely a homlok fölött kétfelől kissé már kikopott (ezzel egyébként saját magamra emlékeztet), elálló vékony fülei körül s hátul a tarkóján is tüskésen fel van nyírva. Nem tudom, innen jól látom-e. Nos hát, ezek az apróságok, s talán még valami, amit most még nem tudok kellően behatárolni, természetellenesen hegyesnek tüntetik fel önt. Azonkívül, amikor beszél, fel-felvillan egy ezüstfoga, sőt a szemében is látok némi ezüstös csillogást, mintha folyton könnyben állna zöldessárga pupillája. Na és a szavai! Az ön szavai, nem tudom, tudja-e, uram, valósággal muzsikálnak. Mintha egyes hangokat csakis hosszan, rezegtetve tudna (vagy inkább akarna?) kiejteni. Amitől aztán egyszerre válik szomorúvá és komikussá a beszéde.” „Ó igen – folytatta elmerengve a férfi –, már tegnap óta úton vagyok. Már tegnap el kellett volna intéznem ezt az ügyet. De én megtagadtam – igen, ez a helyes szó rá: megtagadtam. Örökké bánom, örökké. Most büntetés alatt állok, azt hiszem. – És meg-megsimogatva a kelyhet, arcán elnéző mosollyal Lőrinc felé fordult. – Látja, kérem, ez a helyzet.” „Nézze, még minden jóra fordulhat – kiáltotta Lőrinc nyugtatóan. – Csak hinni kell benne. De nem tudom, értette-e, amit az imént a beszédéről mondtam. Mert én nem szeretek ám csak úgy beszélni, hogy beszélek és semmi...” „Beszédem régen alakult ilyenné, kérem ne is említse föl, változtatni ezen nem áll módomban, noha szeretném. Úgy is mondhatnám: nem szeretem a hangomat, de alázattal elviselem...”
„Már ha alázatunk valódi alázat, nemde? – vágott a férfi szavába Lőrinc. – Mert tettetett alázattal nem sokra megyünk, el kell ismerje. Márpedig az ön alázata, erőltetett kicsit. De távol áll tőlem megbántani ezzel, lehet, hogy meglátásom téves, végtére is aligha ismerem. Egyébiránt viszont van némi fogalmam az alázatról. Engem ugyanis alázatra neveltek, igen. Pontosabban egy idő után már eltanultam az alázatot. De volt úgy is, hogy megtanítatták velem. Ez az utóbbi mód sajnos akkora teher és akadály lett, hogy mára – szerintem épp emiatt! – megvalósíthatatlannak tűnik a tiszta alázat. Holott időnként azért förgetegesen szabad is voltam ugye.” „Igen – mondta a férfi –, az ön haja is hullámos, mint az enyém, s így joggal mondhatta nekem, hogy saját magára emlékeztettem. Most viszont maga emlékeztetett magamra, azzal, amit az alázatról mondott... De ez hosszú történet, nem tudom, belekezdhetnék-e. Talán nem untatnám nagyon. Főleg, ha közben még más is történik velünk, s körülöttünk...” „Mondja csak. Majd lesz rá módunk, hogy figyeljünk is, nem igaz? Ebben bízzunk.” „Szó mi szó – kezdte a férfi kissé náthás hangon –, valaha csak a munkába feledkezve léteztem. S közben körülöttem fagyos holdudvar-dudva nőtt. Nem is nagyon tudtam, hogy van egy fiam is ugyanabban a házban, ugyanabban a lakásban, amelyben én vagyok, csak mikor már meghalt. Ön persze, tudom, azt gondolta, hogy a kehely az enyém, így van? Nos, ki kell ábrándítanom. A fiamé, akit elvesztettem. Ilyenformán talán mondhatnám is, hogy az enyém, de nem, nincs már ahhoz semmi jogom. Kérem is önt: ne sajnáljon, forduljon tőlem el. Megnyugtatna, komolyan mondom, megnyugtatna, ha itt és most kijelentené, hogy egyáltalán nem sajnál engem...” „Nohát, nem sajnálom – felelte Lőrinc. – Ha csak ennyi az óhaja. Vagy talán... mégiscsak sajnálom?... Látja, már nem is tudom.” „Igen – mondta a férfi, és gondosan megtörölte elébb a szemét, aztán az orrát, úgy látszik, teljesen megnáthásodott a sok beszédtől. – Sajnos ugyanezt tapasztalom másoknál is – mondta. – Eleinte semmi, de amint beszélni kezdek velük és jobban megnéznek, máris mindjárt sajnálni kezdenek. – Jó nagyot trombitáit az orrával, majd szépen összehajtogatta a ragacsos zsebkendőt, és becsúsztatta a nadrágjába. – Pedig ez katasztrofális, higgye el. Az ember folyton arra kényszerül, hogy meglovagolja a sajnálatukat, s nem mintha ez annyira jól esne – ó, utóbb mindig kiderül, uram, hogy semennyire sem esett jól! – meglovagolja, mert úgy érzi (predesztinálva van, igen!) hogy meg kell lovagolnia. És miért? Mégis mit gondol, miért? Hát mert az ember mélységes tiszteletet érez sajnálója iránt. Maga még nem tapasztalt ilyet? No akkor maga igazán szerencsés ember, hiszen magát még sosem sajnálták...”
„A megtisztulás, a tisztaság vágya – foglalta össze Lőrinc. – De folyvást elbukik a sajnálat-önsajnálat vágányain, erről van szó? Emiatt aztán volt idő, hogy el is durvult, így van? Lázadt, tiltakozott. És el is esne már, akár örökre is, csak tisztán tehetné – erről van szó, ugye?” „Mint mondottam – mondta a férfi –, a munkába feledkezve léteztem, és ezalatt hideg holdudvarom is nőtt. De minderről én semmit sem tudtam akkor. Vagy lehet, hogy mégis? Eszembe jut, hogy legszívesebben hófehér papírra firkáltam mindig. Nem jártam el sehová, csak ültem benn a szobámban, és mindenre, mi benn található volt, vastagon rárakódott a gondolatom. És kopogtak egyszer, és kérdezték: bejöhetnek-e? És nem hallottam meg mindjárt a kopogást, sem a kérdést, nem hallottam meg, mert jó volt nekem a magam köré eregetett füstben. De aztán napok múlva újra kopogtak, és kérdezték megint: bejöhetnek-e? Akkor talán föltekintettem vagy nem, de ha föltekintettem is, nem láttam az ajtóban senkit, és tulajdonképpen örültem, hogy nem látok senkit, mert nehezemre esett volna bárkit is látni, akit még sosem láttam azelőtt, vagy ha láttam is ugyan, de már túlságosan régen. Mert úgy éreztem, odabenn mindenem megvan, hisz ismertem már valamennyi fontosabb könyvem lapját, és a róluk való gondolataimat is éppolyan jól ismertem, a tegnapiakat és a tegnapelőttieket, és a testem is tudta a helyet, és mást sem, csak a helyet, ahol van, a széket is például tudtam a hátammal, a talpammal pedig a megszáradt morzsákat az asztal alatt. És akkor kopogtak újból, és kérdezték: bejöhetnek-e egy kicsit? Biccenthettem, azt hiszem, mert valakik bejöttek és elidőztek ott egy kicsit. Mindezt abból következtettem, hogy érezhetően megmozdult a szoba levegője, amikor rövid (vagy hosszabb?) benntartózkodásuk után eltávoztak. Hogy tudtam-e, hogy csak biccentek, amikor bejöttek – ezt nem tudom. De utólag olyan sejtésem volt, hogy nem tudhattam. Persze lehet, hogy csak magamat kellett igazolnom így, valójában nagyon is tudtam ott, hogy tudom...” – így szólt a férfi, majd váratlanul elnémult. „Hát majdnem elaludtam – mondta kissé zavartan a hirtelen támadt csendben Lőrinc. – Bocsásson meg. Majdnem elaludtam, tényleg, itt az ajtóban. De nem azért, mert annyira untam volna, amit mondott, hanem mert a hangja elaltatott. Na és attól kezdve már senkije sincs, csak ez a kehely?” – kérdezte, hogy még szóljon valamit.
„Akkor eszméltem rá, hogy szavaimnak nincs többé hitelük magam előtt. És hogy a boldogság (itt szigorúan valakinek az elmulasztott boldoggá tételét értem!), annak lehetősége is mindörökre elveszett. És hogy amire életemet tettem – tévedés volt. Amire pedig tehettem volna – nem lehet már soha...” „Egek, de szépen fűzi a szót! – kiáltotta Lőrinc. Folytassa, folytassa! Remélem, mindez komoly; nem vezet az orromnál!...” „Ó ha legalább egyszer is följegyezhettem volna valamit – lamentált tovább a férfi –, úgy, hogy az előtte levő mondatot már feledve! Hogy ne abból nőjön az eszem által. Csak maga által. Hogy ne lássam már a másik oldalát a gondolatnak. Ne búgjam. Ne olvassam vissza. Csak mindig előre. Hisz az a baj, mondtam magamnak, hogy visszanézel, és fésülködöl a szavakban. De nem lehet nem visszanézni! Holott csakis, csakis úgy volna igaz! Egész világokat bejárhatnék! Minden lapra egy-egy nap! De többé sosem hátrakukucsolva! Menni előre! Szomorú esték felé! Monoton csöpögő esőben! Megérkezni, mindig megérkezni! Lekapcsoltam-e a tévét? A Csulim sosincs betakarva. Eszenyi Imre utolsó útja. Árválkodó fakorcsolyák. Sehol a hó. Volt egy fiam, s van egy temetőm. Utcából utcába. Nem állni meg soha...” „Maga aztán tud beszélni, s mégsem elégedett magával!” – akarta volna mondani Lőrinc, de hirtelen lépések finom nesze hallatszott az úton, s barátságos arcot vágva inkább az érkezők felé fordult.
Négy férfi közeledett hordággyal, különös öltözékben. S körben is valahogy mintha szorgos mozgolódás támadt volna a réten: raklapok puffantak, hullámlemezek pengtek, szögeket, tipliket vertek be ütemes kalapácsolással valahová, valamibe, mert hát látni nem lehetett még senkit és semmit sem. Kivéve a négy különös öltözetű alakot, kik combjuk mellé engedve fogták a hordágy rúdját. Hold és csillagok díszítették feszes ingjüket, mely talán nem is ing volt; egészen az állukig ért, végig zárt, leginkább zöld alapú, de itt-ott halványkékre váltott; olykor látni lehetett, amint épp színt vált az anyag. Hogy hogyan bújtak belé, nem lehetett tudni; lejjebb is szorosan a testükre simult, de sem gombolás, sem cipzár vagy efféle nem volt látható. Könnyeden lépdeltek, távolról még úgy
tűnt, hangtalanul, ám közelebb érve már tisztán hallható volt finoman surrogó járásuk, s váltakozó ütemű, csendes füttyük, mellyel néha lépést tartottak, máskor meg, mintha nem is tőlük eredne a dallam, mellé léptek.
„Hát itt vannak! De hol itt a beteg?” – Lőrinc nemcsak a kezével, de a tekintetével is intett a férfinak, hogy egyelőre ne szóljon többet, ha kedve tartja, jöjjön ki a buszból maga is. S közben ő már háttal neki is dőlt a busz oldalának, mintha napozna, nap nélkül.
A négy egyén (fogdmeg) mind sudár, mind komoly, mind méltóságos. Mégis alacsony beosztásúak lehettek, hiszen várható volt, hogy valahová innen valakit elvisznek – valahová, ahol ugyebár valakik mindent jól átgondolva eldöntötték már. így tehát ők csakis cipekedők lehetnek.
A busz első ajtajához érve a fogdmegek megálltak, a két elöl álló elengedte a hordágy rúdját, szinte ugyanabban a pillanatban kinyílt a busz ajtaja, azok ketten léptek egyet előre, egyszerre behajoltak a buszba, majd jobbról-balról megragadva könnyedén kiemeltek egy testet. Ez a test is merev volt, mint a többi, de tőlük lényegesen különbözött valamiben: gőzölgött. A lábából, az ágyékából, a hasából, föl, a feje búbjáig mindenéből nem túl sűrű, de nem is túlságosan áttetsző, halványlilás gőz szállott. Illata nem volt.
„Nézze csak, nem magát viszik ott?” – mondta akkor a férfi, aki közben csöndben leszállt a buszról, és a fényes kelyhet magához ölelve megállt Lőrinc mellett.
És valóban, ahogy Lőrinc jobban szemügyre vette, látta már, hogy ő van ott, vagyishogy mégsem ő, hanem Erhardt, mert ő itt van, és támaszkodik a busz oldalának.
„Ég veled, te nehéz rokon!” – azt gondolta akkor Lőrinc. És elszorult szívvel nézte, ahogy a két férfi gyakorlott mozdulattal, ugyanakkor mégsem durván, a hordágyra helyezi a testet, majd, most már egyszerre mind a négyen, fölemelik a hordágyat, vállukkal a két fényes rúd négy vége alá állnak, „ég veled – sóhajtotta újra Lőrinc –, volt gondunk épp elég egymással, ég veled!...”
És akkor a távolból zúgás hallatszott, a fogdmegek még nem indultak el; fönn a vállukon a hordágy útrakészen, mint egy koporsó, csakhogy ez még, úgy látszik, kevés az induláshoz, valami konkrét jel is kell ide, dudaszó vagy valami; kürt, leginkább a kürt lenne jó; no de ki az, aki itt most mer csúfolódni! És a zúgás egyre inkább kiteljesedett, betöltötte már az egész térséget, s mind jobban feszült, mind jobban vibrált, mind jobban lüktetett, majd hirtelen, egycsapásra megszűnt. Kész, vége szakadt. Néma csend lett, dermesztő, de mégsem annyira, hogy félni kelljen. S akkor a négy fogdmeg, vállán a testtel, egyszerre elindult.
„Már nem tudom, mikor haltam meg. Mindig az volt az érzésem: öreg lehettem, úgy kilencvenéves – egyébkent: micsoda évek! –, a testem is ezt bizonyította tetőtói talpig. Ma este azonban, jéghideg ágyamban, egyedül, úgy érzem, öregebb leszek, mint azon a napon, azon az éjszakán, mikor az égbolt lezuhant rám minden fényével, ugyanaz az égbolt, melyet annyit bámultam kezdettói fogva, míg itt bolyongtam e távoli földön. Mert ma este nem érzek magamban elég bátorságot saját rothadásomra fülelni, várni a szív rettentő néma vérömléseire, a bélfalak reménytelen rándulásaira, várni, hogy véget érjen koponyámban a lassú öldöklés, a rendíthetetlennek hitt pillérek leomlása, a holttetemek paráználkodása. Elmondok hát magamnak egy történetet, megpróbálom, hogy elmondjak magamnak még egy történetet, hogy megpróbáljam megnyugtatni magam, s ott, igen, ott érzem, hogy öreg leszek, nagyon öreg, öregebb, mint aznap, mikor összerogytam segítségért kiáltva, és a segítség megérkezett. Vagy ebben a történetben talán újra életre keltem, halálom után? Nem, ez semmiképp nem vallana rám, hogy életre keljek halálom után.
Mi ütött belém mégis, hogy nekibolyduljak, amikor nem is volt velem senki? Kilöktek volna? Nem, nem volt velem senki. Üres konzervdobozokkal teleszórt odút látok magam körül. És mégsem vagyunk valahol kint, vidéken. Talán romok ezek itt, egy kis kéjlak romjai, a város szélén, ahol már a földek kezdődnek, mert a földek ott kezdődnek mindjárt a falainknál, a falaiknál, és a tehenek éjjelente odaheverednek a bástyák védelmébe. Olyan gyakran változtattam búvóhelyet utam során, hogy már nem tudok különbséget tenni odúk és romok között. De mindvégig ugyanabban a városban jártam. Igaz, az emberrel gyakran megesik, hogy megindul álmában, mintha úszna, és házak meg gyárak komorlanak fel mindenütt, villamosok robognak, s lábunk, mely még nedves a fű érintésétől, egyszerre kockaköveket érez. Én azonban csak gyermekkorom városát ismerem, bizonyára láttam a többit is, de azt nem hiszem. Bármit mondok, önmagát oltja ki, a végeredmény ugyanaz, mintha nem mondtam volna semmit. Éhes voltam legalább? Vagy a szép idő csalogatott elő? Felhős volt az ég, a levegő borzongató hűvös, semmi kétség, de nem annyira, hogy efféle kísértésbe vigyen. A feltápászkodás nem sikerült elsőre vagy mondjuk, másodikra, s amikor aztán mégis fenn voltam, a falhoz tapadva, nem tudtam, megy-e ez majd így, már úgy értem, így a falhoz tapadva, felkelni és járni, persze, lehetetlenség. Úgy beszélek minderről, mintha tegnap lett volna. Mert az igaz ugyan, hogy a tegnap még közel van, de már mégsem eléggé. Az ugyanis, amit ma este mesélek, ma játszódik le, ezen az éppen elmúlóban levő órán.”
„De hiszen ezt a beszédet én ismerem – kiáltott fel ujjongva a férfi, és majdnem kicsúszott kezéből a kehely. – Magam is író voltam, igen, tudom...” „Én viszont nem ismerem – mondta Lőrinc. – Csak azt tudom, hogy az ott én vagyok. Ha egyáltalán hihetek a szememnek. Mondja – nézzen ide rám – van nekem szemem?” „Föltétlenül. Mind a kettő a helyén van.” „Tulajdonképpen – gondolkozott hangosan Lőrinc, és egyre csak abba az irányba nézett, amerre a négy alak a gőzölgő testtel méltóságosan eltűnt (ott egyébként most egy színpad körvonalazódott éppen, vagy afféle mulatságra alkalmas porond; még nem készült el teljesen, még javában verték a deszkákba a szögeket a vitézek, bőszen, kis fogdmegek? segédfogdmegek?, hogy itt aztán előadás lesz, de még milyen!) –, tulajdonképpen én sejtettem is, hogy előbb-utóbb így lesz. Most mégis váratlanul ért a dolog. Azonkívül – és Lőrinc most hirtelen megakadt a gondolattal, a kelyhet tartó férfira meredt –, azonkívül azt sem tudom, hogy ki maga. És egyáltalán, hogy jön maga ide, ahol ugyebár rólam van szó?...” „Én csak a kelyhet akarom, kérem, tisztességgel...” – kezdte el mondani a férfi, de Lőrinc közbevágott. „Igen, folyton azzal a kehellyel jön, igen. Én inkább mást gyanítok. Főleg, hogy az előbb azt a mondatot mondotta – na, hogyan is mondta –: magam is író voltam... Hát ez itt a bibi pontosan! Mert nem lehet, hogy maga írt meg engem, de rosszul? És itt most el kell rólam számolnia. Mert szó, ami szó, már nem egyszer éreztem magamról úgy, hogy talán csak összecsaptak. És milyen író volt; úgy értem miféléket írt, színdarabokat is írt? És mondja, nem érez felelősséget irántam? Úgy értem, a helyzetem miatt? Nincs furdalása? Mert ha igen, akkor jóval közelebb juthatnánk az okhoz, hogy mi a csudának vagyunk mi itt együtt hárman!... Hoppá! magának nincs itt egy ilyen rokona? Aki gőzölög, tudja. Akit kiszereltek magából, vagy magát szerelték ki abból – egyremegy –, nincs olyan? És mondja, milyen író volt maga, miket írt maga – vagy ezt már kérdeztem volna? Nem emlékszik véletlenül egy olyan hősére, mint én vagyok? Nem képzelte-e már betegesen, nem hitte-e már eszelősen, hogy létre tud hozni – micsoda vakmerőség! – maga is egy alakot? Hogy egy figurát – ahogy maguk mondják: MEGALKOT? Hogy hipp-hopp, gondol egyet, és máris ott van? Konkrétan...”
Amint Lőrinc kimondta, hogy: konkrétan, két munkás (fogdmeg) ugrott fel a még csak készülőben levő színpadra, egy-egy mikrofont kaptak a kezükbe, és így folytatták:
KOPASZ FOGDMEG: Felelős vagyok magáért, igen, erről van szó.
VÉKONY FOGDMEG: Nem értem.
KOPASZ FOGDMEG: Nagyon egyszerű pedig, (szünet) Tudja, én már azt hittem, letudtam magát. Hogy nem kell újra elővennem. Én már nem akartam, ezt jó, ha tudja. De ma reggel, ahogy kortyolgattam a teámat, (szünet) Hát igen, találkoznom kellett magával. Higgye el, nem én akartam.
VÉKONY FOGDMEG: Mi az, amit nem maga akart? Beszéljen világosan.
KOPASZ FOGDMEG: Nézze, arról van szó, hogy én valamikor igen tehetséges írónak indultam. De a körülmények úgy hozták, hogy el kellett vetnem ezt az ambíciómat. Súlyos, igen-igen súlyos hibákat követtem el azok ellen, akik a közelemben voltak, pontosan: a családom ellen, (szünet) Beléptem a regényem világába (mert regényt írtam, igen), és csak abban éltem. Nem tudtam vagy nem akartam tudni arról, ami azon kívül van. Hősömet (szünet) Döre Károlynak hívtam, de az igazi neve Erhardt Lőrinc – tehát maga. (szünet) Onnan indítottam a történetet, amikor születésnapot ülnek házukban, a felesége születésnapját. Amikor is hősömnek bűntudata támad. Közben egy napon meghalt a gyermekem, (szünet) Föladtam mindent. Addigi ténykedésemet megbocsájthatatlan bűnnek éreztem. Nem bírtam többé egyetlen sort sem írni. (szünet) A feleségem eltávozott mellőlem, bár jobb lett volna, ha én hagyom el őt, hogy ne legyen soha bűntudata miattam. (szünet)Talán már nincsen.
VÉKONY FOGDMEG: De hogy jövök én ide? Nem értem, (szünet)Mi közöm mindehhez?
KOPASZ FOGDMEG: Mint mondtam, magát is elhagytam, amikor letettem a tollat.
VÉKONY FOGDMEG: De jóember, én hús-vér lény vagyok, (szünet) Miket beszél itt össze?
KOPASZ FOGDMEG: Említettem, hogy tehetséges írónak indultam(szünet) Többször láttam magát, találkoztunk, természetesen maga nem tudott rólam, (szünet) Hiszen, sokáig, tőlem függött. Nem én függtem magától.
VÉKONY FOGDMEG: De nekem családom van, gyerekeim, feleségem.
KOPASZ FOGDMEG: Igen, feltétlenül, (szünet) Örülök, hogy így alakította sorsát. Hogy képes volt rá. (szünet) Jó, hogy csak én fulladtam meg, és maga hál isten, kiteljesedett. VÉKONY FOGDMEG: Hát ami azt illeti, nem valami fényes az életem, (szünet) S ha igaz, hogy maga teremtett engem, akkor gyűlölnöm kell magát.
KOPASZ FOGDMEG: Tudom, tudom, (szünet) Most már mindent tudok magáról. S ha maga is helyesli, megtanítom mindarra, amivel elboldogulhat az életben, (szünet) Én nem tudom magamat kiteljesíteni, de magán talán segíthetek. Akarja? (szünet) Holnap mindjárt elviszem egy társaságba, ahol csupa kitűnő személy lesz jelen.
„KÖSZÖNÖM. ennyi!” – kiáltotta egy hang, mely öblös orgánumával méltóságosan betöltötte az egész térséget. Talán a főfogdmeg volt a kulisszák mögül.
„Köszönöm!” – kiáltotta oda Lőrinc is, és röviden megtapsolta a jelenet szereplőit, akik már kalapáltak is tovább.
„Nohát ennyi, ez a konkrétan, amint hallhatta – fordult Lőrinc a kelyhet szorongató férfihoz. – Nos tehát... nem érzett magában néha ilyesmit?” „Azt hiszem, ön tréfál, uram – mondta a férfi. – Sosem írtam regényt. Csak kisebb dolgokat. És nem tudom, ki az az Erhardt. Vagy az a másik, az a Döre...” „Az Erhardt én vagyok – vágta rá Lőrinc. – Azaz hogy, fenét. Én a Lőrinc vagyok. Az Erhardtot ott vitték el füstölve.”
